Szerző: Spielbergerné Natonek Gabriella

A mediáció egy konkrét konfliktusos helyzet megoldására irányuló technika, a párterápia egy átfogóbb módszer, amely szükség esetén mélyebbre ás. Az utóbbi során más családtagok is bevonhatók a munkába (például nagyobb gyerekek vagy szülők), ha azt a terapeuták és a családtagok indokoltnak látják. A mediációs folyamat végig a két konfliktusban álló fél között zajlik. Itt azonban elképzelhető olyan helyzet, amikor a szakemberek úgy látják, hogy valamiért előremutató lehet, ha külön-külön hallgatják meg a feleket.
Az idő keretek is másak: a párterápia rendszerint 90 perc alkalmanként. Itt általában azt mondjuk, hogy legalább 5 alkalomra van szükség ahhoz, hogy a változás elinduljon, de lehet, hogy a folyamat 10-15 alkalmon keresztül vagy akár hosszabban is tart. A mediáció alkalmanként legalább egy, legfeljebb háromórás folyamat, ami lehet, hogy egy alkalom után lezárul, de legfeljebb négy – öt találkozás történik a felek és a szakemberek között.
Egy példán keresztül talán még érthetőbb a különbség. Ha egy válófélben lévő családot tekintünk, akiknek gyerekeik is vannak, akkor érdemes a mediációt választani, ha:
• mindkét fél részéről egyértelmű és kimondott, hogy nincs más út, csak a válás, és ebben megegyeztek
• nehezen kommunikál egymással a két fél, gyakoriak a viták
• vannak olyan kérdések, amelyekben bár próbáltak, nem tudnak megegyezni (lehet ez a gyerekek láthatása, és annak pontos körülményei, az ezzel kapcsolatos egyeztetések, stb.).
Ugyanennél a példánál maradva, akkor érdemes a párterápiát választani, ha:
• vannak problémák, de nem egyértelmű, és nem kimondott a pár tagjai részéről, hogy a válás az egyetlen megoldás
• ha éreznek magukban erőt, motivációt, hogy dolgozzanak a kapcsolatukon, akár akkor is, ha ennek szakítás lehet a vége.
Ez utóbbi pont azért is fontos lehet, mert, ha van közös gyerek a pár életében, és végül válásra kerül sor, elengedhetetlen a későbbi jó kommunikáció a kapcsolattartásban, a nevelési kérdésekben. Másrészről, segítheti a békés elválást, sőt egy későbbi kapcsolat szempontjából is segítség lehet, ha rá tudnak nézni a pár tagjai arra, hogy ebben a házasságban hogyan működtek.
Fontos, hogy mindkét módszernél pártatlan szakemberek dolgoznak a párral, akik nem, vagy csak nagyon ritka, speciális esetben adnak konkrét tanácsot a segítséget kérőknek. A cél, hogy a felek saját maguk találják meg a saját megoldásukat a szakemberek kérdései, megjegyzései, az általuk adott feladatok által.
Bízom benne, hogy a fent leírtak segítenek a megfelelő módszer kiválasztásában. Mindenképp javaslom viszont, hogy ha szakemberhez fordulnak, az első találkozáskor röviden vázolják a fennálló helyzetet, problémát. Ez segít a szakembernek is abban, hogy el tudja dönteni, az általa kínált módszer a legjobb megoldás-e a probléma kezelésére.

A túlzott kontroll következményei
A felelősségvállalás hiánya.
A helikopter szülők megfosztják a gyermeküket attól, hogy cselekedeteik természetes következményeivel szembesüljenek, és így nem tanulják meg, hogy tetteikért felelősséget vállaljanak.
Kudarctól való félelem.
Ha nem engedjük, hogy a hibákból tanuljanak azt közvetítjük feléljük, hogy tökéletesnek kell lenniük. Nem mernek kockázatot vállalni és ez megakadályozhatja őket attól, hogy megvalósítsák az álmaikat, ill, hogy egészséges, érzelmileg biztonságot nyújtó kapcsolatokat alakítsanak ki.
Alacsony önbizalom.
Azáltal, hogy szülőként állandóan megóvjuk gyermekünket a stresszkeltő szituációktól, azt üzenjük neki, hogy nem hisszük el, hogy képes kiállni magért vagy megvédeni magát.
Függő személyiség.
Sérül a gyermek kompetencia érzése és az önállósági iránti igénye, ami depressziót is okozhat. A szülők túlzott aggódása és bevonódása, nem csak a gyermek mindennapi életvezetését, egészséges párkapcsolat kialakítását és fenntartását nehezíti meg, hanem a mentális egészségére is káros hatással van.

Hasított lojalitás:
Az a gyermek, akit folyamatosan arra kényszerítenek, hogy döntőbíró legyen kölcsönösen bizalmatlan szülei
konfliktusában, végül mindkét szülőjébe vetett bizalmát elveszíti. A szülők kibékíthetetlen lojalitásainak csapdájában a gyermekek megoldhatatlan feladattal állnak szemben: el kell dönteniük, hogy melyik oldalra álljanak. Ezzel a gyermekek elveszítik annak a lehetőségét, hogy mindkét szülőjüktől konstruktív jogosultságokat szerezzenek.

Amikor a lelki köldökzsinórral túl szorosan és túl sokáig magunkhoz kötjük a gyerekeinket, akkor a legnagyobb pszichológiai erőszakot követjük el ellenük: nem engedjük, hogy önállóvá váljanak és felnőjenek. A helikopter szülők, folyamatosan a gyermekük fölött „repkednek” és feszült aggodalommal követik őket, leginkább attól a céltól vezérelve, hogy megóvják őket a rájuk leselkedő veszélyektől és a természetes következményekkel járó életleckéktől.

folyt.köv.: túlzott kontroll következményei a gyerekre

„Sosem lehettem gyerek” – szülőszerepbe kényszerült kicsik (parentifikáció)
Azzal, hogy kis felnőttként kezelik, túlterhelődik, miközben identitása részévé válik, hogy másoknak segítsen. Számára a szeretett személlyel való kapcsolatot az jelenti, hogy teljesít felé, kiszolgálja az igényeit, hiszen azt tapasztalta, hogy csak akkor szeretik, ha másokat támogat. Nem tudja elhinni, hogy önmagáért is szerethető, hiszen nincs erről tapasztalata. Saját igényeinek megfogalmazása is nehezére esik, mert mindig háttérbe szorította önmagát.
Ő az, akinek mindenki kiönti a szívét, sokszor nincs is saját élete. Felnőttként gyakran támogatásra szoruló párt választ, vagy szélsőségesen alkalmazkodik, egyszersmind állandósítja a kiskorában kialakult érzelmi hiányt. Korán belemenekülhet egy házasságba, vagy éppen az ellenkezője történik: kapcsolatkerülővé válik, mert úgy érzi, hogy viszonyaiban nem lehet önmaga.
Attól is félhet, hogy nem tud megfelelni a párja igényeinek, ami a kiskori bűntudatból ered, hiszen a szülőszerepbe kényszerült – parentifikált – gyermeket az az érzés kíséri, hogy »nem elég jó«. Előfordul, hogy a párjától várja, korrigálja a korábbi hiányait, és kitöltse az űrt – ennek érdekében követelőző kisgyermekként viselkedhet.
Sokszor azért nem alapít családot, mert beleragad a szülővel való támogató kapcsolatba, és igazán soha nem válik le róla. Tulajdonképpen a papája vagy a mamája lesz a gyermeke.”